|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 175 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-175 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jakó Zsigmond 2014. december 2.Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknaponArad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható. Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is. Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel. Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is. Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”. A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg. Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve. Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette. 1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg. A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya. Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit. Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 6.„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett. - A história felé ki terelte az érdeklődését? - Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson. - Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól? - Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel. - Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé? - Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet. Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat. De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál. - Milyenek voltak az első hónapok benyomásai? - Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam. - A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni? - Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”. Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni. - Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson? - Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze. - Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz? - Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni. - Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban… - Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs. - A mai napig?- A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be. - Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről… - Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz. - Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés… - Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló. - Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant… - Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz. - El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását? - Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt. - Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai? - Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte, részben publikálta is. - Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki? - Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt. - Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar… - Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült. - Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki. - Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban. Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre. - Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága? - 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el. Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint A székelység rövid története című, immár három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom. 2015. április 2.Külső és belső megújulás a PKE-nA Partiumi Keresztény Egyetem új székházának építése mellett az egyetem reformjáról, újdonságokról, tervekről esett szó a szerdai sajtótájékoztatón. Új helyszíneken is zajlik majd oktatás. Tőkés László, a Partiumi Keresztény Egyetem elnöke köszönetet mondott a magyar kormánynak a támogatásért, melyből többek között az új székházat is felépíthetik. A magyar kormány működési, valamint fejlesztési támogatást nyújt, ez utóbbi keretén belül, rotációs rendszer alapján támogatja a Sapientia egyetemet, valamint a Partiumi Keresztény Egyetemet. Helyére kerül A most épülő új székházzal kapcsolatban Dr. János Szabolcs rektor elmondta: mivel a terület egy kereszteződésben található, eldönthették, hogy melyik utcát nevezik meg címként, s természetesen a Sulyok István utcára esett a választás, erre néz majd a főbejárat is – így a székház szimbolikusan is az őt megillető helyre kerül. Ezzel párhuzamosan egy reformfolyamat is kezdetét vette a Partiumi Keresztény Egyetemen, mely arra hivatott, hogy az egyetemet előbbre vigye, s melynek megvalósításáért teljes összhangban munkálkodik az egyetemi testület, mondta Tőkés László. Ezen belül a kollégiumi rendszer helyreállítására törekednek, ilyen értelemben sikerek és sikertelenségek egyaránt történtek az elmúlt időben. Dr. Pálfy József szenátusi elnök kifejtette: a fizikai építkezés mellett másfajta építkezésre is szükség van, a Partiumi Keresztény Egyetem most már „túl van a gyermek- és kamaszbetegségeken és abba a korosztályba került, amely komolyabb munkára teszi alkalmassá”. Az, hogy tavaly öt évre megkapta az országos akkreditációt, nem ok arra, hogy „kényelmesen hátradőljünk”, hanem még inkább górcső alá kell venni tevékenységét. Kiterjed Az alapító tanács és a szenátus által kidolgozott cselekvési terv és stratégia szerint minden téren korszerűsítésre van szükség, ennek következtében nőne a kiszámíthatóság és a transzparencia, megerősödne a pénzügyi stabilitás. A reformbizottság hetente – kéthetente ülésezik, a folyamat tavaly nyáron kezdődött, számtalan szabályt dolgoztak át, s idén július 30-án ér véget „az első felvonás”. A kolozsvári, valamint a debreceni nagy tudományegyetemek között „nem könnyű a helyzetünk, de eddig tudtuk tartani a szintet” – tette hozzá a szenátusi elnök. Megbeszélések zajlanak a testvéregyetemekkel, mondta Tőkés László, s annak analógiájaként, hogy a Sapientia egyetem Sepsiszentgyörgyön építkezik, a PKE is egy szatmári kiterjedésre készül. Megegyezés született arról, hogy a PKE Szatmárnémetibe is kiterjed, októberben már el is indulhat itt a képzés. Gazdasági továbbképzésben, illetve felnőttképzésben gondolkodnak. Egyúttal Jakó Zsigmond neves erdélyi professzor családjának jóvoltából ugyanis megtörtént a micskei Jakó-kúria átvétele koncesszióban, s a „rangos, de romos állapotban lévő műemlék épület az egyetem céljait fogja szolgálni”. Amint a sajtótájékoztatón elhangzott, az 1770-es években épült barokk kúriát igyekeznek majd felújítani és a hozzá tartozó 30 hektárnyi földterületre pedig vissza szeretnék telepíteni a gyümölcsfákat – valószínűleg a debreceni egyetemmel közösen létesült agrárszak tanyagazdasága lesz majd itt. Minderre uniós támogatásokat pályáznak majd meg. Kutatás A nyíregyházi iskolával is jó az együttműködés, a kooperáció jegyében, április 17-én, Csengeren zajlik majd a két tanintézet közös kutatási központjának átadása. A központ Partiumnak, mint történelmi régiónak a tudományos vizsgálatával foglalkozik majd, hangzott el. A kutatási központ átadása április 17-én, egy Csengeren zajlókonferencia keretében lesz majd. Az egyetem rektora azt is elmondta: a következő tanévtől indul a turisztikai mesterképzés az egyetemen. Számítanak azokra, akik turisztikán végeztek az elmúlt években, mind a Partiumi Keresztény Egyetemen, mind más tanintézetekben. Neumann Andrea erdon.ro 2015. július 9.Könyvet mutatnak be két fontos székelyföldi intézményrőlJúlius 13-án, hétfőn délután 6 órától a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában mutatják be Dani Erzsébet: SZÉKELYFÖLDI INTÉZMÉNYI SORS - két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének tükrében című könyvét. A kötetet bemutatja, a szerzővel beszélget: Róth András Lajos történész/könyvtárőr. A kiadvány két nagy múltú, emblematikus intézmény története révén mutatja meg a székelyföldi kisebbségi kultúra sorsát. A két intézmény közül az egyik a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a másik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tudományos könyvtára. A Tudományos Könyvtár esetében a szerző többek között Jakó Zsigmond kutatásaira támaszkodva a Református Kollégium és a könyvtár egybefonódó történetét vizsgálja. Külön hangsúlyt kap a műben a gyűjtemény elhelyezésének a története, az ehhez kapcsolódó kálvária ismertetése. A feldolgozás módszerét tekintve a szerző következetesen az anyag által kínált tanulságokból vonta le következtetéseit. Műve részletesen adatoló jellegű, ezért további kutatások alapjául is szolgálhat. Tudományos szempontból igényt tarthat a könyvtártörténeti, erdélyi intézménytörténeti, általános könyvtártudományi, gyűjteménytörténeti, és a kisebbségtörténeti kutatók figyelmére. De haszonnal forgathatja mindenki, akinek érdeklődése a két intézmény sorsa és Erdély magyar kultúrtörténete felé fordul. A kötet a bemutató alkalmával megvásárolható. maszol.ro 2015. július 31.Több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékEgy műalkotás kettős történetiséggel rendelkezik. Az egyik vetülete az alkotás mozzanatának felel meg, visszavezethető az alkotóművész személyére, az alkotás idejére és helyszínére. Ugyanakkor a műalkotás beilleszkedik a jelenbe, részévé válik a jelenkor tudatának. A köztes idősíkot pedig, amely az alkotás mozzanatát összeköti a folyamatosan előrehaladó jelennel, megannyi múlttá vált történeti jelen alkotja, s azok állandó gördülésük során rajta hagyják nyomaikat a műalkotáson. Minderről Cesare Brandi értekezik Theory of Restoration című, 2005-ben megjelent könyvében. Mi történt azokkal a portrégyűjteményekkel, amelyek egykor erdélyi kastélyok falait díszítették, az erdélyi nemesi családok ősgalériáiként? Mi történt azokkal a portrékkal vagy portrégyűjteményekkel, amelyek egyházak, kollégiumok, kaszinók és különböző egyesületek tulajdonát képezték? Mi történt azokkal a portrékkal, amelyek magán vagy hivatali megrendelésekre készültek? Hol lelhetőek fel ma ezek Erdélyben, és milyen állapotban lehetnek? A megannyi múlttá vált történeti jelen hogyan alakította a portrégyűjtemények sorsát? Miként mentettek meg, vagy éppen pusztították el műalkotásokat a 20. század „felfordulásaiban”? Az 1940-es évek második felének körülményeit tekintetbe véve a válasz világosan körvonalazható: a második világháborúról, frontátvonulásról és a szovjet megszállásról beszélünk. Köztudott, hogy az erdélyi kastélyok gyűjteményei (családi levéltárak, könyvtárak, ősgalériák) számára a második világháború vége a pusztítás, az eltulajdonítás vagy a széthordás időszaka volt, s ebben döntő szerepük volt a katonáknak, a falusiaknak és a mozgalmároknak egyaránt. Ezért beszélhetünk nem kevés esetben az említett gyűjtemények mentéséről, így képmentésről is. 1945-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megbízásából felmérték az erdélyi kastélyok menthető értékeit, számos ősgalériát így sikerült az EME gondozásába helyezni. Esetenként mégis visszafordíthatatlan volt egy-egy portré sorsa. Teleki Mihály például egy gernyeszegi ház konyhájában találta meg nagyapjának Vastagh György által festett portréját, aminek már csak a fele volt meg, az is az asztalra szegezve viaszosvászon gyanánt. (Bővebben lásd: Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.) Az EME államosítása után (az 1948-as rendelet értelmében) az egyesület oklevél-, irat- és képtári gyűjteménye a Román Tudományos Akadémia birtokába került, pontosabban az Akadémiai Levéltárat nevezték meg az EME Levéltárának az utódintézményeként. Az EME megszűntetését tárgyaló 1950. február 12-i ülésen az intézőbizottság egybegyűlt tagjai, Gaál Gábor, Jakó Zsigmond, Szabédi László és Török Zoltán kénytelenek voltak belátni, hogy az „EME tulajdonát képező javak kezelését illetően” a jogosultságuk megszűnt. [Jegyzőkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület önkényes megszüntetéséről (1950). Erdélyi Múzeum LIII. (1991) 1–4. sz. 183.] Az Akadémiai Levéltárból 1971-ben helyezték át a képtári gyűjteményt a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába, a máshonnan is elkobzott javakkal egyetemben. A beérkező anyag egy részét a Történeti Múzeumba begyűjtöttek közül utalták át. 1974-ben Kovács András művészettörténész még láthatta a négyszázegynéhány darabból álló képanyagot. Jakó Zsigmond történész kezdeményezésére néhány művészettörténet szakos magyar egyetemi hallgató segítségével leltárt készítettek róla, azután évtizedekig homály borította a festményeket. A portrék javarészét az úgynevezett Dokumentációs gyűjteményben helyezték el, eredetük miatt nem voltak kiállíthatók, és csak különleges engedéllyel lehetett hozzájuk férni. Valójában ez az állag a régi (főként 18–19. századi) erdélyi képanyagot tartalmazza, a festmények jórészt az egykori erdélyi kastélyokból és udvarházakból származnak. A következőkben a Kolozsvári Casino portréinak sorsát ismertetjük tömören. Az erdélyi nemes családok képviselői 1833-ban alapították meg a Kolozsvári Casinót 19. századi angol klubok mintájára. Az első világháború végétől a második világháború végéig a Kolozsvári Casino több alkalommal a különböző hadseregek – román, magyar, szovjet – parancsnokságainak volt a székhelye. Míg az első kettő idejéből a székház (Deák Ferenc / Eroilor utca, 16. szám) berendezésének megkárosításáról nincs tudomásunk, a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel végzetes volt a kaszinó berendezésére. Az 1946-os évvel kezdődően előbb felfüggesztették, majd megszüntették a Kolozsvári Casino választmányának a hatáskörét. A képek szovjet katonák által véghezvitt rongálását és a papírnemű eltüzelését a Kolozsvári Casino képanyagának és megmaradt könyvtárának az EME levéltárába való menekítése követte, az utóbbi államosítása azután végleg megpecsételte a kaszinó megmaradt javainak a sorsát. Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de akár 1940 és 1944 között. Ma csak arról van tudomásunk, hogy Wass Ernő, az EME titkára 1947-ben eredetileg tíz képet vett át megőrzésre a Kolozsvári Casino képviselőjétől. Az EME egykori képgyűjteményének rekonstruálása során Murádin Jenő művészettörténész a kaszinó tíz festményéről tesz említést. (Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk. Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 315.) A hosszú ideig elveszettnek hitt kaszinói képek az 1947-es jegyzék sorrendjében a következő személyeket ábrázolják: báró Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), gróf Mikó Imre (1805–1870), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889), gróf Széchényi István (1791–1860), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842). Az említett portrék – Széchenyi kivételével – kaszinótagokat, pontosabban alapító tagokat ábrázolnak. A rendeltetésük feltehetőleg az volt, hogy emléket állítsanak a kaszinó „alapító atyáinak”. A Széchenyi-portré arról a rendkívüli megbecsülésről tanúskodik, amely „a nemes grófot” övezte a kaszinó tagjai részéről. Ők egyrészt tudatában voltak annak, hogy Kendeffy Ádám, Béldi Ferenc, Bethlen János, Bethlen Ádám, Mikes János, Bethlen Pál és Bölöni Farkas Sándor révén valójában Széchenyinek és Wesselényinek köszönhetik a Kolozsvári Casino létrejöttét, ugyanis ők ketten Angliában jártukban ismerték meg azt a társas életi intézményt, amelyet ott klubnak neveztek az odajáró nemesek, és amelyet legelőször Széchenyi honosított meg Magyarországon, nevezetesen Pesten 1827-ben (Pesti Casino). Hat évvel később pedig valószínű az ő ösztönzésére alakult meg a pesti intézmény hasonmása Erdélyben. Az sem zárható ki, hogy a Habsburg-ellenes dac a Széchenyi-portré által emlékezett az első felelős magyar kormány egykori közlekedésügyi miniszterére és ekként a 1848-as forradalomra. Évenkénti munkáinak felsorolásában, Barabás Miklós (1810–1898) a kaszinó megrendelésére festett portrét is feljegyezte, ebben az 1742. tétel: „Gróf Széchenyi István nagy o. [olaj] térdkép a Kolozsvári Casinónak”. (Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Jegyz., bevezető Bíró Béla. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 274.) Ez nyilván nem az első portré, amit Barabás Széchenyi Istvánról festett. A magyar hivatalos portréfestészet fő tárgyát már az 1830-as években a reformkori politikai elit jelentette. Tiszteletük jeléül, politikai állásfoglalásuk kifejezésére a vármegyeházák vagy éppen kaszinók portrékat rendeltek olyan közéleti személyiségekről, akiknek munkásságát példaértékűnek tartották, s így az Erdélyben is közméltóságként tisztelt grófról. Bihar vármegye rendjei például, már 1836-ban elhatározták, hogy megrendelik Széchenyi portréját a megyeház közgyűlési terme számára. Széchenyi 1836. május 7-én kelt levelében elfogadta a felkérését modellülésre, és a pályája kezdetén álló fiatal Barabást ajánlotta a megbízásra. Barabás 1835 novemberében Pestre érkezésekor a Nemzeti Casino (korábban Pesti Casino) által látta megvalósíthatónak pesti megrendelői körének kialakítását. A művészetekért rajongó, költő és politikus Szemere Miklós (1804–1881) ajánlólevele révén sikerült kapcsolatba lépnie Tasner Antallal (1808–1861), Széchenyi titkárával, aki bemutatta őt principálisának: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében…”. (Barabás: i. m. 137–138.) Az 1835-ös évről 1836-ra fordulóan egyre több megbízásnak örvendhetett. Tulajdonképpen ekkor döntötte el, hogy letelepedik Pesten. Barabás tehát elsősorban Széchenyi pártfogásának köszönhette a budapesti arisztokrata körökbe való bevezetését. Széchenyi azáltal, hogy a 19. század egyik legtöbb megrendeléssel megbízott magyar portréfestőjének egyedülállóan népszerű pályafutásához maga is hozzájárult kapcsolatszerzéssel, a hivatalos portréfestészetben új fejezetet nyitott: a hazai művészek felkarolását és – egyetemesebb értelemben – a nemzeti festészet megteremtését szorgalmazta. (Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője = Barabás Miklós 1810–1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián (Sepsirákos 1998. június 21.). Szerk. Jánó Mihály. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2001. 122.) A kutatói munka mellett célba vettük a portrék restauráltatását és közönség elé tárását is. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Bánffy Dániel portréinak többnyire felületi szennyeződései és karcolásai enyhébb sérüléseknek számítanak a többi portré lerongyolt állapotához képest. A kegyetlenül áthasított vásznak komoly és sürgős restaurátori beavatkozásra szorulnak. Arra törekszünk, hogy 2016-ban megvalósítsuk a közel három éves kutatói munka, a tömérdek megpróbáltatást kiállt felmérés régóta dédelgetett álmainak egyikét, A Kolozsvári Casino portréi című kiállítás megrendezését. Pásztor Csenge Bíborka Művelődés (Kolozsvár) 2015. október 15.Kovách Géza kolozsvári néprajzi téma- és útkereséseKovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.” Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége. Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük. Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét. Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.” Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett. A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből. A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között. Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról. Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte. Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá! Héjja Julianna Erika Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 22.Eljutottunk a századik, jubileumi kötetünkhözA Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságunk immár eljutott könyvkiadásunk századik, jubileumi kötetéhez. Büszkén állíthatjuk, hogy nincs még egy civil szervezet, aki 17 év alatt száz kötetet adott ki. És ez egyben nagy felelősséget is vont maga után. Helytörténeti kiadványaink hitelesek kell legyenek, amelyek kiegészítik a történelem- és néprajztudományt. Olyan kiadványaink lehetnek csak, amelyek csak itt látnak napvilágot és több tudományág segítségére lehet a további kutatásban. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben egy tervet állítottam össze, helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében. E tervezetbe került az is, hogy az emlékhely bizottság egy honismereti lapot indít Partiumi lapok címmel, valamint egy ismertető füzetet műemlékekről és emlékhelyekről, Emlékhely Kiskönyvtár címen. Akkor még úgy képzeltem el, mint az Erdélyi műemlékeink című kis füzet-sorozatot. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság 1993-ban alakult meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bihar Megyei Osztálya mellett, a két püspökség égisze alatt. Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el, Partium néven. Könyvkiadásunk még váratott magára. Végül 1997-ben kristályosodott ki, hogy kiskönyv-sorozatot indítunk el, Partiumi füzetek néven, a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. Hogy a kiadással, engedélyekkel és adózással ne legyen gondunk, megbeszéltem Tőkés László és Tempfli József püspökökkel, hogy könyveink a két püspökség égisze alatt jelenjenek meg. Így jelent meg könyveinkben, mint kiadó a PBMEB, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség. Így, mint egyházi kiadvány, senki sem tudott belénk kötni. Hisz az egyháznak joga van könyvet kiadni és saját berkeiben árusítani. 2007 áprilisától egyesületünk felvette a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevet, mint önálló jogi személyiség, és mint önálló kiadó. És már nem kiskönyv-sorozatról beszélünk. A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Célja, hogy a kistelepülések jó ismerői állítsák össze az anyagot, azok, akik belülről ismerik a vidéket, ott élnek, szívügyük megismerni saját történelmüket, szokásaikat, s össze is gyűjtötték ezeket az adatokat. Ugyanakkor kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az oral history módszerének alkalmazása. A másik fontos cél, hogy e kiadványokat az illető településen is meg lehessen vásárolni. Ezért Nagyváradon kívül is szerveztünk könyvbemutatót a különböző településeken. A sorozat szerkesztője Dukrét Géza, korrektor Mihálka Magdolna. 1997-től napjainkig 83 kötet jelent meg a Partiumi füzetek könyvsorozatában, mellette még 19 kötet a sorozaton kívül. Könyveink egy része a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készült, majd az Europrint nyomdában. Az utóbbi években a Litera Print nyomdában, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a vállalata. Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg, a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit. Most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről könyvsorozatunkat. Év szerinti megoszlása a következő volt: 1997 őszén jelent meg az első, nem is beszélhetünk másról, mint egy füzetről, 12 oldalban. A fedőlapja sem volt színes. Ez volt az első kísérlet, nem volt semmilyen gyakorlatunk a könyvkiadásban. A Biharban tartott III. Partiumi Honismereti Konferenciára készült el, magáról Bihar községről. 1998-ban öt kötet jelent meg, immár színes fedőlappal. Kezdtem megtanulni a szerkesztést, s találtam egy kitűnő korrektort Mihálka Magdolna személyében. 1999-ben hat, 2000-ben három, 2001-ben kettő, 2002-ben három kötet jelent meg. Ez volt a hőskor. Nem szponzorizálta senki, az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket. 2003-ban nyolc kötet jelent meg. Ettől kezdve támogatja könyvkiadásunkat a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik. Így 2004-ben hat, 2005-ben öt, 2006-ban hat, 2007-ben három, 2008-ban nyolc, 2009-ben öt, 2010-ben négy, 2011-ben három, 2012-ben három, 2013-ban öt, 2014-ben öt, 2015-ben, eddig, három kötet jelent meg, valamint ezek mellett, sorozaton kívül, tizenkilenc kötet. Jelenleg előkészületben van számos más kötet. És most nézzük meg a kötetek szerkezetét, vagy mondhatjuk típusait: 18 falumonográfia: Bihar, Félixfürdő, Nagyszalonta, Sarmaság, Püspökfürdő, Szentjobb, Ottomány, Érsemjén, Rév, Szalacs, Biharpüspöki, Albis, Egri, Sárközújlak, Tóti, Margitta, Szalárd, Siter; 21 műemlékekkel és emlékművekkel foglalkozó kötet: Nagykároly ref. temploma; Szilágyság műemlékei; Csonkatorony nyúlik a felhőbe…; Székesegyházi bazilika; Varadinum a vizek határolta város és vár; Rajtuk taposunk; Turulmadaras emlékműveink (egész Erdélyből); A műemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról, (a 10 éves évfordulóra készült, első évkönyvünk); Nagyvárad római katolikus székesegyházai; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; Nagyvárad, városismertető; Nagyvárad műemlék épületei; Arad építészeti emlékei; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében II.; Épített örökségünk a helytörténeti kutatás tükrében (második évkönyvünk, a 15. évfordulóra); Műemlékorgonák az Érmelléki Református Egyházmegyében; Vigyázó kövek – A műemlékvédelem kezdetei Nagyváradon; Szecessziós építészet Nagyváradon; Nagyvárad városháza; Megmaradásunkért (harmadik évkönyvünk, a 20. évfordulóra); A nagyváradi vár építészettörténete; 22 történelmi, helytörténeti és néprajzi jellegű kötet: A szabadságharc zászlaja alatt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a Partiumban és a Bánságban; A Bánság útjai a 19. században; Erdélyi barlangfeliratok a 16–20. századból; A révi népi fazekasság monográfiája; Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál. Nagyvárad bombázása 1944-ben; Hegyköz, történeti monográfia; Városfejlesztés Nagyváradon a 20. század elején; A bihari turizmus története; 1956 emlékezete Biharban; A mozi évszázada Nagyváradon; Micske a helynevek tükrében; Nagyvárad ipartörténete; Mesélő aradi házak; Szőlő és bor az Érmelléken; Csillagváros visszavárta katona fiát; A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházperének kilencéves története; Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből; Érmellék szerelmem – honismereti riportsorozat; Utak a múltba; Margittai fazekasság; Túrterebes földrajzi neveinek története; Tanulmányok az Érmellékről; 12 kötet nagy személyiségeinkről: Dr. Andrássy Ernő, az Érmellék utolsó polihisztora; Nagyvárad tudós püspökei; Aki fényt hagyott maga után. Dr. Károly Irén József élete és munkássága; Bartók Béla és Nagyszentmiklós; Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében; Bihari sorsok a változó időben; A bölcsőtől a sírig – 250 éve született Kazinczy Ferenc; Ottomány szülöttje, Kufstein halottja – Szentjóbi Szabó László; Párhuzamos életrajzok (Nagyvárad személyiségei); Hidak a viharlámpa fényében (Ványai Károly polgármester élete és munkássága); Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei (Rimler Károly, Soós István); Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között; Kiss Kálmán: Csűry Bálint és a szamosháti tájnyelv; Öt iskolatörténet: Mezőtelegd iskolatörténete; A nagyváradi egészségügyi oktatás története; A temesvári ipari oktatás kezdeteiről; Túrterebes egyház- és iskolatörténete; Római katolikus intézetek Nagyváradon; Öt kötet temetőinkről: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben; Hol sírjaink domborulnak – Partiumi temetők (25 temető); Telegdi sírkövek, emléktáblák; Érmihályfalvi temetők; Ódon sírkertek ösvényein. De akár ide is sorolhatjuk a turulmadaras emlékműveinkről szóló kötetet is, mert azok zömében síremlékek. Még kiadtunk sorozaton kívül tizenhét kötetet: öt kötet a Jubileumi Rákóczi Évek keretében; díszkiadásban a Száz éves a nagyváradi villamos; Dukrét Géza: Épített örökségünk Bihar megyében; négy hasonmás kiadásunk volt: Biró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt; K. Nagy Sándor: Bihar-ország; Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság; Továbbá: Dukrét Géza: Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; A XVIII. Partiumi Honismereti Konferencia előadásai; A honismeret szolgálatában. Dukrét Géza 70. születésnapjára; Mátyás Attila: A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség története; Fodor József, Dukrét Géza: Keresztutak; A nagyváradi zenei élet apostola. Thurzó Sándor emlékére; Honismeret – a megtartó erő; Fazekas Lóránd: Püspökök és címereik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében. Érdemes megemlékezni az ötvenedik, szintén jubileumi kötetünkről, amelynek címe: Nagyvárad ipartörténete. Egy 12 tagú szerzői gárda írta. E jubileumi kötetet Budapesten mutattuk be a Magyarok Házában, teltház mellett. Századik kötetünket először Borson, a XXI. Partiumi Honismereti Konferencián mutattuk be: Honismeret – a megtartó erő. Utána még megjelent két kötet, és most újra bemutatjuk, egy kiállítás kíséretében. Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. december 7.Ország és nemzet szolgálatában – Torma Miklós emlékéreAz erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány tagsága 2005. december 9-én vett végső búcsút Marosvásárhelyen Torma Miklóstól, az alapítvány akkori ügyvezető elnökétől. A tízéves évforduló apropóján a néhai közösségépítő emberre, a Castellum szellemiségének egyik meghatározó egyéniségére emlékezik a tagság. Búcsúbeszédében a mostani elnök, gr. Haller Béla marosvásárhelyi tanár egyebek közt azt mondta: „Torma Miklós ügyvezető elnökként nagy feladatok előtt állt már a 90-es évek elejétől, ugyanis nagy volt a tét: felismerni a múltnak azokat a szellemi-erkölcsi tartalmait, amelyeket nem szabad veszni hagyni, megtalálni az egyetlen hangot, amelyen szólni lehet a megváltozott világhoz, nagy-nagy tudással és bölcsességgel mérlegelni az újrakezdés esélyeit miután megváltoztattuk a megváltoztatandókat, egyszóval megtalálni a múlt jövőjét.” A néhány napja elhunyt br. Csávossy György író, egyetemi tanár – a közismert borász szakember, a Castellum egykori elnöke – pedig így fogalmazott Torma Miklós koporsójánál: „A Castellumban te voltál a kastély tégláit összekötő habarcs. A kastély lehet pompás építmény, de összekötő anyag nélkül romhalmazzá válik. Szerény voltál végtelenül, megmaradtál szürke, falakat tartó közegnek, csak mi, akiket összefogtál, tudtuk, hogy nélkülözhetetlen vagy.” A mintegy hatszáz éves, csicsókeresztúri nemesi előnevet viselő Torma családnak az egykori Szolnok-Doboka vármegyében, a mai Beszterce-Naszód megyében voltak birtokai. A családból többen is kitűntek országos vagy megyei ügyek intézésében és voltak, akik a tudományos életben szereztek érdemeket. Ezúttal csupán a két jeles régészt: Torma Károlyt és Torma Zsófiát, valamint Mikes Kelemen édesanyját, Torma Évát említem. Zsófiáról könyvet jelentetett meg a Kriterion Kiadó (1972) és Szászvárosban 2005-ben emlékünnepélyt rendeztek tiszteletére; Károlynak 2003-ban szobrot állítottak Naszódon, Éva pedig hazatérésre buzdította fiát egyik levelében. Torma Miklós életét meghatározó jelszavát felmenőitől, őseitől tanulta: ország és nemzet szolgálatában, ez legyen a legfontosabb! Sosem önmagáért, mindig a közösségért fáradozott. Lelkiismeretesen, józan mérlegeléssel dolgozott. Élettapasztalatának, széles körű tudásának köszönhetően számos esetben bölcs tanácsainak vehette hasznát a tagság. Sokat vállalt magára nem csupán alelnökként, hanem a restitúciós ügyek mozgatójaként is. Felméréseket készített a Civitas Alapítvánnyal az elkobzott vagyonokról, javaslatokat is tartalmazó folyamodványt nyújtott be több hazai minisztériumba, hogy méltányosabb legyen az ingatlan-visszaszolgáltatási jogszabály. A Torma családot az 1949-es március 2-ai kitelepítés és teljes vagyonelkobzás csicsókeresztúri otthonában érte. Miklós ugyan megúszta az elhurcolást, mert középiskolás volt Désen, de később neki is kijutott a megbélyegzésből (munkaszolgálat, kapuzár főiskolákon, egyetemeken, sokáig csak fizikai munka). A mai fiatalok okulására talán nem hiábavaló megosztani a továbbtanulás lehetőségeiről szóló, a Torma Miklós özvegyétől, dr. Rácz Katalintól származó információkat: érettségizett ugyan Désen 1949-ben, de egyetemről már szó sem lehetett. Jakó Zsigmond – egyebek mellett – a következőket írja Kabós Éva költőnőnek 1998-ban: „Torma Miklósék levéltárát én hoztam be Entz Géza társaságában Csicsókeresztúrról Kolozsvárra. Jól ismertem anyját és apját, de hát ő akkor, amikor náluk vendégeskedtem, még kicsi fiú volt. Utolsó hírem, illetve kapcsolatom Tormáékkal az volt, amikor megpróbáltam, sajnos az akkor adott körülmények közt sikertelenül, hogy felvegyék a Bolyai-egyetem történelemtudományi karára. Ma is jól emlékszem, miként seperték félre az érveimet, miszerint egy olyan család leszármazottját, amely a régészprofesszor Torma Károlyt és Torma Zsófiát adta a magyar történelemtudománynak nem felvenni a karra, kész öngyilkosság” – közölte Rácz Katalin. Miklósnak csak az osztályharc megszűnése után adódott lehetősége felsőfokú tanulmányok elvégzésére, osztályvezetőként ment nyugdíjba. A tíz éve eltávozott felebarátunk betegen is dolgozott a közösségért. 2005 nyarán még a hagyományos Castellum-találkozó alkalmával erdélyi történelmi emlékhelyek bemutatásával gyarapította a hallgatóság ismereteit, novemberben pedig az alapítvány közgyűlésén beszámolót terjesztett elő. Tudta, súlyos beteg, mégis tudott kedves és mosolygós is lenni. Halála után a Castellum vezetősége Torma Miklós-díjat alapított. Azokat a tagokat jutalmazzák vele, akik figyelemre méltó eredményt értek el az alapítvány céljainak megvalósításában. Évente egyszer egy személy veheti át a díjat. Jó alkalom, hogy minden évben a tagság felidézze Torma Miklós emlékét. Akik ismerték, szerették és tisztelték, gondoljanak rá kegyelettel! Komoróczy György Krónika (Kolozsvár) 2016. január 22.„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussalÉletműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel. - Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése? – A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként. - A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt? – Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók. – Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott… – 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása. - Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során? – A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát. – Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre? - Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…? – A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához. – Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket? – Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se. PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 27.Búcsú Zolcsák SándortólElhunyt Zolcsák Sándor, adta tudtul lakonikusan a hírügynökségi közlemény. A festőművészt hosszas betegség után egy ceglédi kórházban érte a halál. A súlyos kór miatt, amely megtámadta, évek óta visszavonult a közélettől, a képzőművészeti eseményektől is távol tartotta magát, festőként se hallatott magáról újabb művekkel. Pedig fél évszázadon keresztül Marosvásárhely művészeti életének jeles egyénisége volt, annak a vészesen fogyatkozó, kiváló nemzedéknek az egyik meghatározó képviselője, amely az ötvenes, hatvanas, hetvenes években felfuttatta a város képzőművészeti mozgalmát. Főként a portrézás terén csillogtatta meg tehetségét. Búcsúzva tőle, idézzünk fel egy részletet abból az interjúból, amelyet 1998-ban adott alulírottnak. A lelkünkben is rend teremtődik című beszélgetés a Műterem kötetben jelent meg. Az önvallomás Zolcsák egyik legjelentősebb alkotása, az egész alakos Bethlen Gábor-portré születését érinti. A festmény jelenleg a Vártemplom Gótikus termében látható. – A műtermetek legnagyobb képe, mely valósággal vonzza a tekintetet, Bethlen Gábor portréja. Tudom, hogy számodra igen fontos ez a munka. – Tényleg Bethlen Gábor figurája uralja a műtermet, pontosabban a szelleme. A képet legalább 8-9 éve kezdtem el, talán minden évben újrafestem, most is egy újrafestés kezdetén áll. Nem vagyok megelégedve azzal, ahogy én ezt képes voltam felfogni. Bethlen Gábor egy olyan kiindulópont számunkra, amit jelképesnek tartok, magamra értelmezve is. Követendő a Bethlen Gábor-i magatartás. – Mikor kezdett vonzani a történelem, Bethlen Gábor alakja és szellemisége? – Bethlen Gábor nem egy alak, hanem egy szimbólum, cselekvéseimnek mozgatórugója. Számomra ő egy kiindulási pont, a jellem és a tett szempontjából. Ugyanezért, amiért őt festem, készítettem portrét Imreh Istvánról, Gellért Sándorról, Horváth Imréről, Jakó Zsigmondról, Egyed Ákosról, Székely Jánosról, Szilágyi Domokosról. Én olyan alakokat kívánok festeni, akik támpontok számunkra a nagy éjszakában, mert hosszú ideig mi még csak kilábalóban vagyunk, szükségünk van néhány kiigazodási pontra. Bethlen Gábor világítótorony számunkra. Ezek a portrék kihívást jelentenek. Absztrakt és félabsztrakt képet rendkívül divatos festeni, bármit odaken valaki a vászonra, az már rendkívüli. Én inkább visszatérek a figurálishoz, mert az soha el nem múlik, az embert mindig a festő látja és mindig másképp. Tíz év múlva magam is másképpen látom. A festő lelke az, ami eldönti, hogy modern, időszerű-e a portré. – Egy ilyen portré, ahol személyiségről van szó, nem köti meg a festő fantáziáját? – Megköti, de a küzdelem lényege éppen ez. A kötöttségek ellenére át kell vágjuk magunkat azon a rengeteg kuszaságon, ami előttünk áll. Ezért, amikor felfedezem, hogy ez még mindig nem az, újrakezdem festeni. Nincs több újrakezdés. Az életmű lezárult. Zolcsák Sándor festményeit magángyűjtemények, családi otthonok, intézmények, múzeumi kollekciók őrzik a továbbiakban. Reméljük, hogy mindaz, amit alkotott, nyomot hagy a köztudatban, emléke nem vész végleg a feledés homályába. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 31.Tóth István emlékezeteTóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével. Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról. Kié itt a dér? Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig. Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is. Kié itt a dér? Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll. Ezek nagy igazságok. Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés: „Kié itt a tér?” Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér? Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal. És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki. És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki. Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét. Kié itt a dér? Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé! És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild! És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül. Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent! Kié itt a dér? Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk? Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon. Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal. Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér. És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér. Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél. (Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.) Elekes Ferenc Szólnak a várbeli harangok „Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.” Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet. Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt. Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított. Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000). Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996). Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984). Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10. Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com 2016. augusztus 4.Titkok Bethlen Gábor könyvtárárólBethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként. Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta. A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát. A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte. Hol lehetett a könyvtár? „A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is. 1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára. A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak. Bélyegzők, könyvkötők A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg. A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához. Gedő Dalma-Orsolya Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. szeptember 1.Nyolcadik néptánctábor FélegyházánIdén is Biharfélegyháza adott otthont a Partiumi Néptánctábornak, melyet már nyolcadik alkalommal rendeztek meg a hagyományőrző néptáncosok örömére. Augusztus utolsó egész hetében a megye több helységéből érkeztek a csoportok: Micskéről a Görböc, Belényesújlakról a Rezgő, Biharszentjánosról a Szentjánosbogarak, Paptamásiból a Gilice, Margittáról a Gyöngyvetők néptánccsoport tagjai, Berettyószéplakról az újonnan alakult helyi csoport. Az említettek mellett voltak résztvevők a helyiek mellett Nyüvedről, Pelbáthidáról, Nagyváradról, illetve a Szilágy megyei Kémerről is. Hétfőtől péntekig közel 80 gyerek sajátította a balázstelki, kisküküllőmenti tájegység, illetve a tövisháti, szilágysági régió táncanyagának alapjait. A haladókat Máté Gergő és Sipos-Hodgyai Edit, míg a kezdőket Erdei Sándor és Hodgyai Edit oktatók ismertették meg az említett néptáncokkal. A hétfő délelőtti megnyitón Kelemen Zoltán polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, örömét fejezve ki, hogy Biharfélegyháza újra házigazdája lehet a tábornak. Fellépett a Soroglya zenekar, amely az oktatás és táncházak zenéjét szolgáltatta (Dallos Levente prímás, Bacsó László brácsás, Kelemen-Paksy János bőgős). A műsort a Görböc mezőségi tánca tette színessé, míg Demeter Krisztina micskei tanuló népdalcsokra adta meg az alaphangját az egész hetes éneklésnek. Előadások A tábor programja lehetőséget teremtett a délelőtti és délutáni órákban a néptáncoktatásra, melyet délben népdaltanítás, illetve az ebéd utáni órákban quilingezés töltött ki Rácz Imola irányításával. A hét folyamán a következő előadásokkal is gyarapíthatták tudásukat a táborlakok: A táncház-mozgalom története és közösségépítés; Rovásírás; Őfelsége – A Magyar Szent Korona – az elméleti ismereteket Záhonyi András Budapesti íráskutató előadásából meríthették a résztvevők. A szervezett programok mellett mindig mAradt idő a futballozásra, locsolkodásra, szalonnasütésre és tábortűz gyújtására, a napokat pedig az esti táncházak zárták, kitűnő alkalmat nyújtva a közösségformálásra, ismerkedésre, további gyakorlásra, tanulásra. A péntek délutáni gálaműsor elhozta a búcsú idejét. Az összegyűlteket Hodgyai Edit programfelelős köszöntötte, ugyanakkor kiértékelte az elmúlt hét tevékenységeit is. Szabó Ödön képviselő is üdvözölte a szép számban megjelent szülőket, köszönetet mondva nekik és az oktatóknak a gyümölcsöző közös munkáért, az áldozatvállalásért, a jövő nemzedékének nyújtott felbecsülhetetlen értékekért, a tudás gyarapításáért. Fontosnak tartotta, hogy a néptáncosok az év folyamán is találkozhatnak egymással több rendezvényen is, melyek közül megemlítette a Partiumi Néptánctalálkozót és a Fekete Körös-völgyi Magyar Napokat. “Még egy hét!” Kelemen Zoltán örömét fejezte ki, hogy Biharfélegyháza kedvező infrastruktúrájával, szépen megújuló kultúrházával képes egy ilyen tábort ellátni, befogadni. ugyanakkor üdvözölte a szülők és oktatók törekvéseit, hogy hagyományos kultúránk tovább örökítésének lehetőségéhez hozzájárulnak. A gálaműsor lehetőséget adott úgy a haladó, mint kezdő csoport heti tevékenységének bemutatására, a Bacsó lányok, Eszter és Ágnes tolmácsolásában pedig felcsendülhetett pár népdal is a héten elsajátított gyűjteményből. A táborlakók idén is elégedetten, a jövő évi viszontlátás reményével, a „Még egy hét!”-rigmussal búcsúztak egymástól. A rendezvény támogatója volt Biharfélegyháza Polgármesteri Hivatala, a Communitas Alapítvány, a Jakó Zsigmond Általános Iskola, a Miskolczy Károly Általános Iskola, médiatámogató a Bihari Napló, szervező a Görböc Néptáncegyüttes. erdon.ro 2016. szeptember 2.Száz éve született Jakó ZsigmondJakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni… A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek. Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt. Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai. A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt. Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett. Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták. Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997. Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla… Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak: Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/ Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/ Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/ Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/ [Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás] Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/ itthon.ma 2016. szeptember 5.Centenáriumi Jakó Zsigmond - megemlékezés az MTA székházában2016. szeptember 2-án lenne 100 éves Jakó Zsigmond, erdélyi magyar történész, a Magyar Tudományos Akadémia (1988) és a Román Akadémia (1996) tiszteleti tagja. A számos díjjal és kitüntetéssel elismert, nemzetközileg jegyzett tudós, az erdélyi magyar tudományos világ jeles tudománypolitikusa, tudományszervezője, az 1990-ben újjá alakult Erdélyi Múzeum Egyesület első elnöke tiszteletére az MTA II. Osztálya és az EME centenáriumi megemlékezést tart szeptember 23-án, az MTA Székházában. mta.hu/magyar-tudomanyossag-kulfoldon 2016. szeptember 14.Tanévnyitó és megemlékezés MicskénNem csak tanévnyitó ünnepséget tartottak hétfőn Micskén, de megemlékeztek születésének 100. évfordulóján Jakó Zsigmond egyetemi oktatóról, művelődés- és gazdaságtörténészről is. A micskei Miskolczy Károly Általános Iskola udvarán szeptember 12-én délelőtt Hodgyai Edit iskolaigazgató köszöntötte az egybegyűlt elöljárókat, szülőket és diákokat. Köszöntőbeszédében hangsúlyozta a magyar nyelven tanulás szükségszerűségét illetve a tanügyi intézmény létének fontosságát úgy Micskén, mint Berettyópoklostelkén. Reményét fejezte ki, hogy a minőségi tudás, amelyet a múlt tanévben 72 diák bizonyított 260 tantárgyversenyen a helység jövőjének versenyképességét fogja eredményezni. Kosztandi Mihály polgármester arról beszélt, hogy ez az a nap, amikor minden szülő legféltettebb kincsével, a gyermekével érkezett az iskolába, hogy olyan szakemberekre bízza, akik a későbbi fejlődésére, tudásának gyarapítására fektet nagy hangsúlyt. Kiemelte: munkavállaláskor csak a tudása által mAradhat versenyben az ember. A tanévnyitó során főleg az alsó osztályokba járó gyerekek produkcióiban gyönyörködhettek a megjelentek: Budai Anna IV. osztályos és Bagosi Zsófia I. osztályos tanulók népdalokat énekeltek, Bányász Patrícia II. osztályos és Lakatos Bernadett IV. osztályos tanulók pedig népmesét adtak elő. Az iskola néptánccsoportja mezőségi táncokat lejtett, majd minden gyermek, kicsitől nagyig, felcsíki polgári táncokkal nyűgözte le a tanévnyitó közönségét. Megemlékezés Az ünnepség Jakó Zsigmond emléktáblájánál folytatódott, a Micskén is nevelkedett művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, egyetemi oktatóra születésének 100. évfordulóján emlékeztek családi házánál. Az emléktábla előtt a felső tagozatos lányok széki népdalokat énekeltek, melyet egy rövid életrajzi összefoglaló és méltató követett Oláh Ágota VII. osztályos tanuló előadásában. Hodgyai Edit iskolaigazgató kiemelte Jakó Zsigmond munkájának fontosságát, alakjának Micskére gyakorolt pozitív hatását. Beszédében megemlítette és köszönetet mondott az évenkénti Jakó-díjért, melyet Jakó Zsigmond családja ajánl fel minden tanév végén egy általuk választott, éves munkásságában, eredményeiben sikeres tanuló számára. A helyszínen beszédet mondott Kosztandi Mihály polgármester is, példaképnek állítva a diákok számára a történészt, illetve elővetítette, hogy az épületet, mely a Jakó család tulajdona, a Partiumi Keresztény Egyetem fogja hasznosítani az egyetemi hallgatók képzése során. Az ünnepi beszédeket követően koszorúkat helyeztek el az épületen. Micske helység nevében a jövő nemzedékének kis képviselői, az iskola részéről Erős-Joó Kincső Enikő, a tavalyi tanév legeredményesebb tanulója, a Polgármesteri Hivatal részéről Kosztandi Mihály polgármester, a micskei RMDSZ-Nőszervezet nevében Halász Ilona elnök asszony hajtott fejet. Az ünnepélyes megnyitót követően a tanulók osztálytermeiket vették birtokukban oktatóik kíséretében. erdon.ro 2016. október 12.Jakó Zsigmondra emlékeznek az EME-nélJakó Zsigmond-centenáriumi megemlékezést szervez az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága és a BBTE Magyar Történeti Intézete október 13-án, csütörtökön Kolozsváron. Délelőtt 10 órakor megkoszorúzzák a száz éve született történész sírját a Házsongárdi temetőben, majd délután 2 órakor emlékkonferencia kezdődik az EME előadótermében (Jókai/Napoca utca 2. szám). Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 15.Tőkés újévi fogadása: „Az örök megújulás jegyében"A Királyhágómelléki Református Egyházkerület által Tőkés László püspöksége idején meghonosított, több mint két évtizedre visszatekintő hagyomány jegyében 2017 elején is megrendezték Nagyváradon az újévköszöntő ünnepélyt, mégpedig január 14-én – közölte az EP-képviselő sajtóirodája. Eredeti célkitűzésének megfelelően a rendezvény a váradi és bihari egyházi és polgári közélet nemzeti elkötelezettségű képviselőit és szolgálattévőit hivatott közösségbe vonni, illetve hitünk és nemzeti öntudatunk szellemében útjára bocsátani az új esztendőt. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke meghívására idén is sokan jelentek meg a Partiumi Keresztény Egyetemnek (PKE) otthont adó egyházkerületi székház dísztermében, ahol a Szózat eléneklése után Török Sándor egyházkerületi főjegyző, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a vendégeket, majd felkérte Nemes Csaba református lelkipásztort, főtanácsost, az Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselőjét az újévköszöntő igei beszédre. Az est házigazdája, Tőkés László újévnyitó beszédében előbb a közjó és a közszolgálat fogalmait és azok mibenlétét, jelentőségét, horderejét járta körül, majd visszatekintve a mögöttünk hagyott 2016-os évre, kegyelettel adózott azok emlékének – szűkebb és tágabb pátriánkra való kitekintéssel, a teljesség igénye nélkül –, „akik a közjó szolgálatában égették el életüket, és akik a minden élők útján távoztak el közülünk”. Felidézte egy-egy tavalyi kerek évforduló kapcsán Márton Áron, Jakó Zsigmond és Jakabovits Miklós alakját, akiknek emlékévet, emlékkonferenciát és életmű-kiállítást szentelt nemzeti közösségünk. Szót ejtett a magyar forradalom és szabadságharc hőseiről is a lezárult 1956-os emlékév kapcsán. A jól elvégzett munka, az esetleges sikertelenségek és a ránk váró feladatok hármas összefüggésében végzett számbavétel során felhívta a figyelmet: a közjó szolgálata nem tehető múlt időbe. Méltatta azon jeleseinket, akik sokrétű közszolgálatot végeznek a polgári, politikai, egyházi életben, az oktatás és művelődés területén, a közélet bármely pászmáján. Külön is említette a valóban „civil” szervezeteket, az öntevékeny közösségeket, továbbá a demokráciaközpontokat és honosítási irodákat, valamint azon szervezeteket, amelyeket az évek során A Közjó Szolgálatában Díjjal tüntettek ki az újévi fogadásokon. A püspök sorra köszöntötte a meghívottakat, köztük az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőit, a PKE és az egyházak képviselőit, a polgári élet jeleseit, valamint munkatársait, segítőit. A köszönet és hála hangján szólt mindenkihez, külön kiemelve „főtámogatóinkat”, a magyar kormányt, az Országgyűlést és a Nemzetpolitikai Államtitkárságot. A 2017-es évre nézve Isten áldását és erejét kérte ahhoz, hogy „erősítsük meg azt a nemes és szent elhatározásunkat, hogy »jó és balszerencse közt«, »alkalmas és alkalmatlan időben«, kedvező és kedvezőtlen körülmények között, hitünk és nemzetünk, nagyváradi és erdélyi-partiumi népünk iránti odaadással és hűséggel töretlenül folytatjuk a köz javára vállalt szolgálatunkat”. Három latin szállóige vezéreljen bennünket ebben a szolgálatban – mondotta Tőkés László. A „De profundis clamavi ad te Domine” zsoltárvers mint adventi ige a nyomorúság, a bűn, az elnyomás mélységéből szabadulást kereső, lehúzó sorsa fölé emelkedni vágyó ember fohásza Istenéhez. S míg 1956-ben „egy nép kiáltott” a mélységből, fél évezreddel ezelőtt „az egyház babiloni fogságából” egész Európa kiáltott így. Kisebbségi létünkben ezt tettük számtalanszor – emlékeztetett a püspök. A reformáció idei jubileumi emlékévében is csak az Istenbe vetett állhatatos hit és remény jegyében mondjuk: „Dum spiro, spero” (amíg lélegzem, remélek) – látván azt a sokrétű globális válságot, ami az emberiséget sújtja, beleértve Európát és Romániát. Kontinensünk az özönvízszerű migrációval, eme újkori népvándorlással küszködik, országunk a megbicsaklott rendszerváltással és posztkommunista visszarendeződéssel. Általános politikai és erkölcsi válságnak vagyunk szenvedő alanyai, mivel a hatalom és az anyagi javak bálványozásában megvakult vezetőink és hamis prófétáink vesztükbe kormányozzák népeinket – élt egy újabb bibliai párhuzammal Tőkés László. Aki végül minden nyomorúságunk dacára – kisebbségi jogfosztottság, nagyméretű elvándorlás, demográfiai válság, falvaink elnéptelenedése, társadalmi megrekedtség stb. – az örök megújulás jegyében idézte harmadikként a „Vivat, crescat, floreat!” (éljen, nőjön, virágozzon) latin jókívánságot, nemzetünkre, családjainkra, ifjúságunkra vonatkoztatva. Hitünk győzelmét hirdetve, kincseinket óvva, jövőnket építve kell megoldást és kiutat találni helyzetünkből – zárta újévi köszöntőjét Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. Az est díszvendégeként Szászfalvi László csurgói református lelkipásztor, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának kereszténydemokrata alelnöke a magyar kormány és törvényhozás üdvözletét tolmácsolva mondott igei alapú, de számos politikai összefüggésre rámutató köszöntőbeszédet. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézte Pál apostolt annak kapcsán, hogy minő kihívások előtt áll a nemzet, Magyarország, Európa, miközben számos pozitívumot mutathatunk föl. Többek között a magyar nemzetpolitikában végbement paradigmaváltást, a határok fölött nemzetegyesítés folyamatát, az ország megvédésére tett erőfeszítéseket említette. 2017 kiemelkedő jubileumait sorolva – az új esztendő a reformáció, Szent László király, Arany János emlékéve, közvetlen partiumi kötődésekkel – az előtte szólóval egybehangzóan biztatott: nagyon gazdagok vagyunk, csodálatos örökségünk pedig kellő alap a megújuláshoz is. A továbbiakban sor került A Közjó Szolgálatában Díj ünnepélyes átadására, idén a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete érdemelte ki, laudációt Tolnay István egyetemi tanár, az Alapítók Tanácsának alelnöke mondott. Ezen ünnepi alkalommal adták át az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kós Károly Díját is Lászlófy Pál tanárnak, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége korábbi, jelenleg tiszteletbeli elnökének, akinek pályáját és munkáját utóda, Burus Siklódi Botond RMPSZ-elnök vázolta és méltatta. A program zenei intermezzóit Imre Kamilla másodikos elemista, az Il Pastor Fido együttes és váradi zenetanárok-kántorok egy csoportja szolgáltatta. A kislány rábaközi dalcsokorral, a felnőttek barokk muzsikával, illetve szatmári újévi kántáló énekekkel örvendeztették meg hallgatóságukat. Az új esztendei pohárköszöntőt Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke mondta el. A fogadásra érkezettek a PKE Diákszervezete részére ajánlhatták fel adományaikat. itthon.ma//erdelyorszag 2017. január 30.Engem Udvarhely elvarázsoltNagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk. Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt. • Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett • Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt • Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen • 1948-ról is markáns véleménye van • Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban • Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt • 1985-ben váltották le az igazgatói állásából • „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek" A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk. - Gyerekkorából leginkább mire emlékszik? - A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség. A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt. Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé. Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt. A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után. - A háborút hogyan vészelték át? - 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak. Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett. - Személyes élménye is van róla? - 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek. Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában. Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák. Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást. Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították. Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt. Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni. - Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni? - Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus. Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket. - A Maniu-gárdák miatt? - Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek. A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak. Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor. Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen. Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk. - Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát? - Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára. Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki. Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek. A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak. A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon. Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam. - Ehelyett inkább könyvtárba járt? - Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban. A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!". „Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet. Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam. 1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!" - Mi volt abban a beszédben? - Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt. Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük. A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani. Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon. Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak. Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit. Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet. Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella. Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt. A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért? Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet. Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni. Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz. Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam. Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a református kollégium könyvtára is – csíki katolikusként azt addig nem tudhattam. Egy évig voltam igazgató a gimiben, amikor jöttek, hogy vegyem át az Udvarhely-rajoni tanfelügyelőség vezetését – akkor a tanügy és a művelődés egyben volt. Töprengtem egy kicsit, de elvállaltam.Kozseni Andrásnak, a munkásból lett rajoni néptanács-elnöknek bemutattak – végig mért, a végén azt mondta, hogy szerezzen magának valami rendes öltözetet. Aztán Bertalan Sándor, a titkár mondta, hogy terepre kell járni, csizma kell, nadrág. - Mi volt a feladata akkor? - A kultúra odatartozott, s nagyon jó munkatársaim voltak, mint például Nagy Jenő vagy Mester Sándor. Az akkori falu egészen más volt, a falvak tele voltak iskolákkal, Fenyőkúton vagy Pálpatakán nagy iskolák működtek, Lövétén tízszer ennyi diák volt. Akkora kultúrversenyek voltak, hogy Korondon például három napig tartott az egyik. Sófalván az egész falu zenész vagy táncos volt. Nekem életre szóló élmények voltak azok. Hiába mondják, hogy minden rossz volt, akkor még élt a falu! Nem bánom, hogy ezt az időszakot abban a beosztásban töltöttem. - A hatvanas években érzett-e Bukarestből jövő szigort? - A román kommunista rezsim az elején ügyelt arra, hogy a tanügy élére nagyon markáns értelmiségit nevezzen ki. Annál nagyobb megalázás nincs, amikor a tanügy vagy a kultúra élére egy iskolázatlan pártembert neveznek ki. A román kommunizmus amilyen volt, olyan volt, de akkor olyan akadémikus volt a tanügyminiszter, aki a Sorbonne-on végzett. Akkoriban, a hatvanas évek végén volt egy enyhülés a rendszerben – maga a rendszer a történelem szemétládájába, süllyesztőjébe került, ott is van a helye. De a rendszeren belül emberek élnek és azoknak a teljesítménye különböző lehet. 1968-ban, amikor volt a változás, kialakultak az új megyék. Eleinte úgy volt, hogy itt lesz a megyeközpont. Fazakas János jött ide más aktivistákkal, nekem akkor is beszédet kellett mondanom. A beszédet teljesen Benedek Elek Halljátok, emberek? című kötetének politikai publicisztikái alapján írtam. - Pozitívan értelmezte akkor, hogy Udvarhely megyeközpont lesz? - Igen, mert úgy láttuk, hogy rengeteg közjogi, adminisztratív, gazdasági pozitívummal fog járni és a Székelyföld felemelkedését fogja szolgálni, erről határozottan meg voltam győződve. Aztán kitört Csíkban a ribillió, napokig tüntettek, a csíki csoport meggyőzte Ceaușescut, hogy Csíkszereda legyen az új megye központja. Megtörtént, és nemsokára jöttek, hogy vállaljam el a megyei tanfelügyelőség vezetését. Innen még mentünk páran, Gotthárd Béla is akkor lett rajoni főügyészből megyei főügyész, de mások is voltak még. Gondoltam, segítek összeverbuválni, aztán hazajövök. Ott laktam Csíkban hétköznap, a feleségem, Judit idehaza tanított tovább, én csak hétvégenként jártam haza. Rengeteg munka a nyakamba szakadt, nagyon sokat kellett járnom terepre, de aztán néhány év múlva már nem akartam maradni, beleuntam, haza akartam jönni. Szerencsém volt, mert a tudományos munkát nem hagytam abba. Volt egy olyan tudományos anyagom arról, hogy az első világháború után mi történt a megyében. De kutattam a harmincas évek Munkás-Paraszt Blokkjának a történetét is – ez a baloldali magyar szervezet részt vett a választásokon is, négy képviselője is bejutott a parlamentbe. Írogattam a Korunkba, A Hétbe, a Hargita Kalendárium majd minden számába egy-egy történelmi témát. Tulajdonképpen ennek köszönhettem, hogy néhány hónapi főtanfelügyelői működés után, 1968 nyarán „hazaengedtek" Csíkból. A gimibe viszont nem tudtam, és nem akartam menni, mert ott két nagyon kedves kollégám, Dobos Ferenc és Vida Gyula tanították a történelmet – így az 1-es általános iskolába, a mai Tompa Lászlóba kerültem történelemtanárnak. Nagyon megszerettem a tanítást. - A gimnáziumba hogy került vissza? - 1972-ben a Malom utcában laktunk a családdal egy államosított házban, amikor Ilyés László – utódom a tanfelügyelőségnél – mondta, hogy szeptembertől el kell vállalnom az gimnáziumot. Az addigi igazgató, Papp András az új, ipari iskola (a mai Kós Károly Iskolaközpont) vezetője lett. Én 72-től egészen nyugdíjazásomig a gimnáziumban maradtam. - A hetvenes években már jött a szigor fentről, a magyar oktatást már kezdték elsorvasztani... - Igen. Kemény harcokat kellet vívni azért, hogy a matematika osztályok megmaradjanak. Amikor szorítottak, mindig súgtam meg a matricásoknak vagy a tehnósoknak, s a mérnökök, részlegvezetők aztán a pártgyűléseken akkora hisztit csaptak, hogy nem mertek hozzányúlni az osztályokhoz. A mérnöki elitnek a gyerekei a gimibe jártak, azokkal nem mertek ujjat húzni a megyénél sem, főleg a Tehnoutilajban volt ilyen szempontból nagy összetartás és szellem. A textilosztályok létesítését Szabó Álmossal, a készruhagyár igazgatójával megoldottuk, felszereltük az osztályokat. Amikor ipari líceum lettünk, a műhelygyakorlatot úgy oldottuk meg Petres Gyulával, aki a Tehno igazgatója volt, hogy az ipari gyakorlatot ott végezték a diákok a gyárban – de közben matekeztek! A Matricagyárban is ugyanígy csináltuk, s én azért reszkettem, nehogy baleset legyen, hogy kiderüljön a turpisság. Aztán 1985-ben a magyar igazgatók nagy részét leváltották az országban, engem is. Utána is ottmaradtam történelemtanárnak, s aztán a rendszerváltás utáni időszakot szerettem a legjobban. Akkor már lehetett beszélni mindenről, a diákok is szerették, az nagyon jó időszak volt. - Hogy élte meg a rendszerváltást? - Nem volt konfliktusom, nem fenyegettek, tanítottam tovább. Közben tanultam angolul, németül és nagyon élveztem a tanítást. Megismerkedtem a Békehadtest itteni tagjaival, ők jártak hozzánk, az egy nagyon jó időszak volt. Ami a kutatásokat illeti, akkor nagyon komolyan tudtam foglalkozni a tudományos dolgokkal, 1993-ban az iskola 400 éves évfordulójára megjelent a gimnázium története, de azon kívül is foglalkoztam az oktatástörténettel. A Lakiteleki Alapítvány pályázatán hatvan pályázóból első díjat nyertem a gimnázium történetével, a budapesti Gellért Szállóban volt a díjátadó. - Ahogy visszatekint az életére, van-e valami, amit megbánt? Van-e olyan dolog, amit másképp csinált volna? - Én az életem nagyrészét leéltem és azt hiszem, hogy nem csináltam volna másképp semmit. Az ember tetteit és sorsát befolyásolja az, hogy milyen géneket örökölt, milyen családi környezetből jött, milyen iskolái voltak – ettől én meredeken soha nem kanyarodtam el. Esetleg többet kellett volna foglalkoznom a tudományos munkával. De a világ megfordult és ma sokkal érdekesebb, ha a kutyákról írnak egy könyvet vagy a konyhaművészetről. - Megfordult abból a szempontból a világ, hogy a hatvanas-hetvenes években egy fiatalnak mennyi lehetősége volt székelyföldi magyarként. Hogyan látja ezt? - Hálás vagyok a sorsnak. Én egy olyan faluban voltam gyerek, ahol csak egy rádió volt, orvos nem, csak bábaasszony. El lehet képzelni, hogy a kommunikáció milyen volt. Ma viszont használom a számítógépet, önállóan gondolkodom, híreket nézek, nem vagyok rabja ideológiáknak. Ez egy óriási dolog, nem is lehet összehasonlítani azzal, amit mi átéltünk annakidején. Az egyik unokám Birminghamben tanul, a másik Budapesten dolgozik, a harmadik Münchenben jár egyetemre. A világ ma más. Vannak árnyoldalai is a mai világnak, például az interneten, a Facebook-on való névtelen mocskolódás, de ez vele jár. - Mit tart élete legnagyobb tanulságának? - Amikor az ember így az élete vége felé jár, akkor hajlik arra, hogy ilyen egységes választ adjon, hogy például jobban vigyázzon az egészségére. Sokat foglalkozunk azzal, hogy életben, mozgásban tartsuk ezt a rozoga testet. Ma ez a válasz nem egészen kielégítő, mert túlteng benne, hogy vigyázz az egészségedre, de azért van benne annyi igazságmag, amit a fiatalok is megszívlelhetnek. Amikor az ember fiatal, akkor könnyelműen bánik magával. Pedig az öregkort megérni szép dolog éssok szépség van az öregkorban. A másik üzenet pedig az, hogy a gondolkodásban legyen önállósága az embernek. Lehet akármilyen rezsim, ideológia, azt azért mindjárt nem szabad lenyelni. Annak vannak olyan torzulásai, amik nagyon csúnyán végződnek. Bizonyos szellemi szabadságot, függetlenséget az utolsó pillanatig meg kell őrizni, nem szabad sohasem feladni. Sok alkalom van arra, hogy az embert elkapja a gépszíj. Szerintem a falusi környezetemből jött ez az óvatosságom. Bár néha a környezetemben kellett mutatnom, hogy én milyen „vonalas" vagyok, kettős életet éltem: az egyik volt az igazgató-tanfelügyelő, ami kötelezett bizonyos dolgokra, de emellett volt a másik életem, ami szent volt. Természetemnél fogva mindig szerettem a csendes, magányos meditálást, gondolkodást, tanulást. Szerettem idézni Goethe Faustjából Faust monológját: „Ha visszatérek szűk szobámba s a lámpa meghitt fénye int, / Oszolni kezd keblem homálya, s a szív magára lel megint." KATONA ZOLTÁN Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2017. február 22.Egy patinás ház pusztuló kertjeA Petőfi utcában mostanság kivágott százados fák és a beépítésre kerülő szép kert a múltbeli kolozsvári társadalmi élet egyik jelentős színterének tanúi voltak. A kert története nagyrészt a Farkas utcához, az ottani 8. szám alatti Nemes–Bethlen-palotához fűződik. A Főkormányszék 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözik, s ezután egyre több nemesi-főúri család vásárol itt telket téli szálláshely, többnyire palota építésére. A már felépült főtéri Bánffy-palota jó mintául szolgált a hasonló építményeknek, s az ott közreműködő mesterek is eltanulták a főúri építkezések ízlését, elvárásait. Az építtetők közé tartozott gróf Bethlen Gergely (1717–1792) is, Bethlen Farkasnak, Erdélyország egykori kancellárjának, tudós történetírójának az unokája is. Ő már 1781-ben telekkel bír a Bel-Farkas utcában, s ekkoriban köt szerződést Leder Józseffel, az akkor még kezdő szamosújvári építőmesterrel egy itteni ház felépítésére. Hogy mennyire haladt az építkezés, arról nincsenek adataink, de bizonyára az 1798 augusztusi nagy tűzvész kárt tehetett benne. Valószínűleg ezután új tervekkel fogtak az építkezéshez, annál is inkább, hogy a megrendelő fia, gróf Bethlen Ferenc (1762–1812) lett az ingatlan gazdája. Ekkor már lehetőség nyílt a telek végét lezáró városfal felhasználására is. A városi tanács 1796-ban határozatot hozott a védőfalak kiárusításáról, újszerű hasznosításáról. Vagyis a fal menti telkek tulajdonosai megvásárolhattak egy-egy falszakaszt, s akár nekiépítkezhettek, akár azt lebontva köveit építőanyagul használhatták. Ennek alapján készülhetett olyan terv az új palotára, amely a várfalat is az épületbe foglalta: annak déli keresztszárnyát a városfalnak építették, ablakokat vágtak belé. A falon túli szomszéd tiltakozott is emiatt. De talán még az építkezés lezárulta előtt a család megvásárolta a városfaltól délre eső Külső Torda (utóbb Petőfi) utcai telket, úgyhogy nem csak ablakokat, hanem kocsikaput is nyitottak a várárokból kialakított kert felé. A téglalap alakú belső udvart körbezáró emeletes épület az 1810-es évekre készülhetett el, utcai homlokzata hasonlíthatott az átellenben épült Teleki-palotáéra. Sajnos rajz vagy fénykép sem örökítette meg. Ekkor már ifj. Bethlen Ferenc (1800–1875) volt a tulajdonos, aki rokonát, gróf Bethlen Karolinát (1803–1891) vette nőül. Nyílt házat tartottak, nem csak palotájuk termeiben rendeztek gyakran fogadásokat, hanem a melegebb hónapokban szépen parkosított hátsó kertjükben is délutánonként fogadták az előkelő társaság tagjait. Az akkor még tényleg „csendes Petőfi utca” zaja nem zavarta a társalgást, udvarlást, házi muzsikálást. A családi hagyomány szerint e kertben 1849 tavaszán Teleki Sándor kíséretében Petőfi is megfordult. E vészterhes időkben néha vezető politikusok tanácskoztak az itteni fák alatt. A forradalom és szabadságharc bukása után bizonyára megszűnt a házban és kertjében zajló társadalmi élet. Az emberek bezárkóztak. Minthogy a tulajdonos, Bethlen Ferenc többnyire vidéken (éppen Bethlenben) tartózkodott: a ház fia, gróf Bethlen Sándor (1823–1884) használatába került, aki rövidesen ennek tulajdonosává is vált. Bethlen Sándor engedte át az 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum-Egylet részére a palota földszinti helyiségeit a könyvtár elhelyezésére. 1860. július 15-én nyílt meg a 20 000 kötetes téka Szabó Károly szakszerű irányításával. 1865-ben az egyesület még az egész épület megvásárlásáról is tárgyalást folytatott a tulajdonossal. Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetem új helyzetet teremtett. A Múzeum-Egylet gyűjteményeit használatra átvette az egyetem. 1874. október 1-jétől a közös vezetés alá helyezett múzeumi és egyetemi könyvtár a volt guberniumi, most már egyetemi épület földszintjén kap termeket. Bethlen Sándor grófnak báró Bánffy Jozefával (1828–1902) kötött házasságából született neves fia, Bethlen András (1847–1898) az 1890-es évek első felében az ország földművelésügyi miniszteri tisztségét tölti be. Ennek egyik lánya, Bethlen Margit grófnő írónőként szerez érdemeket, s Bethlen István (1874–1946) miniszterelnök feleségeként örvend köztiszteletnek. A Farkas utcai házat András húga, Bethlen Polyxéna (1850–1939) örökli, akinek második férje gróf Nemes János (1834–1905). Így marad a ház a XX. századi államosításig gróf Nemes Jánosné telekkönyvi tulajdonában. Nemesék a század végén az egész palotát renováltatják, teljesen átépítik homlokzatát, ennek tengelyébe, a koronázó párkány alá kialakíttatják a gróf Nemes és gróf Bethlen címereket. Ezek ismétlődnek az udvari homlokzaton is. Ekkor kap az ingatlan – főleg oldalsó és hátsó szárnyában – bérházszerű beosztást. A tulajdonosok házasságából négy gyermek születik: Polyxéna (1882–1963), Sarolta (1884–1980), Bálint (1886–1903), Ferdinánd (1887–1914, hősi halott). Nemes Polyxéna 1912-ben báró Huszár Pállal (1872–1927) köt házasságot. Ez rövidesen csődbe jut, s a férj Budapesten él haláláig. A különc Polyxéna grófnő nem kedveli a Farkas utcai egyre inkább bérház jelleget öltő palotát, ahol édesanyja és Sarolta húga az utcai főúri lakosztályban él. Így ő magának még a világháború előtt emeltet a Petőfi utcai, keletre megtoldott kertbe, a várfal elé egy emeletes, szecessziós stílusjegyeket viselő villát. A szomszédban lakó Mikó Imre leírja az itt folyó főúri életvitelt: „Szűk és előkelő kör látogatta a grófné házát: egy nyugalmazott nagykövet és valóságos belső titkos tanácsos, egy törzstiszt a kettős monarchia egykori vezérkarából, több földbirtokos-feleség és barátnő, akik csak a telet töltötték Kolozsvárt, a régi egyetem néhány itt maradt tanára, s vagyonukat vesztett mágnás hölgyek és urak” (A csendes Petőfi utca. 1978. 126.) Polyxéna grófnő a két világháború közt a nőmozgalomban és a jótékonykodás-szervezésben is szerepet játszott. Hanem a földbirtokreform a családot megfosztotta vagyona jelentős hányadától, ami megmaradt, az helyi intézők kezén nem jövedelmezett eleget, úgyhogy végül a család anyagi helyzete megrendült. A Petőfi utcai villát a kert hozzá csatlakozó részével kénytelenek voltak eladni, s a nagy vendégeskedésnek is véget vetettek. Édesanyjuk halála után báró Huszár Pálné és húga, Nemes Sarolta grófnő intézték a ház birtokügyeit. Így az ő engedélyükkel költözhetett be a palota hátsó szárnyába az Egyetemi Könyvtárból kitett múzeum-egyleti levéltár, Erdély múltjának kincsesbányája. 1949. június 26-án került sor az ünnepélyes megnyitóra, amelyen Gaál Gábor tolmácsolta a Román Akadémia jókívánságait, az Erdélyi Múzeum-Egylet vezetősége nevében Balogh Edgár kívánt sikeres munkálkodást, befejezésül a levéltár igazgatója, Jakó Zsigmond vázolta terveiket. (Akkor még nem sejtették, hogy az Akadémia a következő évben kisajátítja a levéltárat.) A levéltár megnyitásának idején történik az egész palota és kertjének államosítása. Szinte csodával határosan a két korábbi tulajdonosnő részére meghagynak egy szobát, ahol halálukig élhetnek. Főleg a Fuhrmann-műhelyben segédkező Sarolta néni az 1960–1970-es évek Kolozsvárjának közismert alakja volt. E sorok írójának is gyakran mesélt a Farkas utca és a Házsongárdi temető titkairól. Gaal György Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 29.Bemutatták a hat éves kolozsvári Magyar Történeti Intézet első évkönyvétEzután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd. Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak. A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet. A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk. Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja. Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről. Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet. 30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője. Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz. maszol.ro 2017. április 22.Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (1.) – Mikor jöttél haza? – Tegnapelőtt, csütörtök este. Tegnap Temesváron részt vettem egy konferencián. Azt feszegették, hogyan lehetne magyar iskolába csalni a többnyelvű családok gyerekeit. – Mi a magyarázata annak, hogy az ország sokadik kormánya megtartott téged a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkári posztján? – Amikor 2010-ben odakerültem, épp kormányváltás történt, de az RMDSZ-é volt ez a poszt. Előttem Béres András, Kötő József, illetve Pásztor Gabriella voltak a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárok, tehát létezett egy folytonosság. És ebben senki nem látott semmi kivetnivalót, hisz kormányon volt az RMDSZ. Közben változott a kormánykoalíció összetétele, de megegyeztek, hogy ez a tisztség marad az RMDSZ-nél. Ezen a szinten a többségieknek benőtt a feje lágya, és belátták, hogy ezt az államtitkárságot egy kisebbséginek kell vezetnie, aki ismeri a kisebbségi oktatást, amelyben a lelket a magyar oktatás tartja… Ezenkívül nekem van még egy kompetenciám a tanügyminisztériumban: felelek a parlamenti kapcsolatokért. Képviselőként én már megismertem a parlamenti munkát… Február 10-én töltöttem ott a hetedik évemet. De most már elég volt! – Fárasztó lehet ez a munka. – A hét eleje macerás. Hétfőn és kedden dolgozik a parlament. Hétfő délután 4 órakor kezdődik a plénum mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Volt olyan helyzet, hogy azonos időben kellett fenntartani vagy elutasításra javasolni egy-egy törvénytervezetet mindkét házban. A kedd bolond nap számomra, mert déli egy óráig mind a két ház plénumot tart, és ahogy végeznek, kezdődik a munka a bizottságokban. Minden bizottság ugyanabban az időben kezd, megtörténik, hogy ugyanabban az órában 4-5 helyen kell megjelennem. És egy régebbi határozat szerint csak államtitkári szinten lehet fenntartani az álláspontokat. – Nem fáraszt túlságosan az állandó ingázás? – Úgy megyek oda, hogy felvállaltam azt, ami evvel a tisztséggel jár. Úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik teljes mértékben komolyan veszik ezt a feladatot. – Meddig akarod még csinálni? – Másfél évvel ezelőtt már kértem a helyettesítésemet. Mert valóban sok! 2010 és 2017 között 10 miniszterrel dolgoztam, 10 ember munkastílusát kellett megszoknom. Az első időszak jól telt, több türelmem is volt. Az utolsó 2-3 évben egészen más koncepcióban dolgozott a minisztérium, vagy inkább koncepció nélkül, ami a közoktatást illeti. Mindenesetre, addig maradok, míg nem találják meg a helyettesemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jókedvemben írjak meg egy lemondást. *** – Szeretsz repülővel utazni? – Nagyon szeretek. Az ország majdnem minden repülőterén jártam már. – Szereted a munkádat? – Szeretem, attól függetlenül, hogy nem vagyunk kormányon, és nincs mögöttem az a támasz, amire szüksége van egy minisztériumban még az államtitkárnak is, hogy megvalósíthassa maradéktalanul a közösség elvárásait. – Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a politikával? – ’89 decemberében nagyon örültünk, vártuk, hogy történjen valami. Úgy éreztem, hogy lehetőség van arra, hogy tegyünk valamit. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a Vörös Lobogó 8-as szobájában vezettük a beiratkozásokat az alakuló RMDSZ-be. Több mint hétezren jelentkeztek. Arra is emlékszem, amikor egy éjjel segélyszállítmányokat kellett kipakolnunk az állomáson egy vagonból… Lassan kerültem bele ebbe a tevékenységbe, és ott ragadtam. Azután különböző megbízatásokat kaptam: ’92-ben a Pedagógusszövetség megyei szervezete elnökének választottak. Szép tíz év volt. Azután 2001-ben, meglepetésemre, az RMDSZ megyei elnöke lettem. Tíz évig töltöttem be ezt a tisztséget. Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül. – 2004 decemberében bekerültél a parlamentbe. – Négy évig voltam képviselő. És ha nem változik meg a mandátumszerzés rendszere, akkor még két mandátumot szerezhettem volna. – Jobb lett volna neked a képviselőség, mint az államtitkári tisztség? – Két különböző típusú munka. Amikor parlamenti képviselő voltam, megyei elnökként is működtem. Pontosan ismertem a megyét, megyei szervezeteinket, állandó kapcsolatom volt a helyi elnökökkel, a székházban dolgozókkal, és megvallom, szerencsém is volt, mert 2004–2008 az egyik legsikeresebb parlamenti ciklusa volt a romániai magyarságnak, és egyben az Arad megyei magyarságnak is. Felfelé ívelő gazdaságban, jó parlamenti, jó kormány-, és jó helyi pozíciókkal szinte mindent meg tudtunk valósítani abból, amit kellett. Akkor még a kormány osztotta le a pénzeket különböző beruházásokra. Megkérdezték, mit szeretnék megvalósítani Arad megyében. Eszembe jutott a Nagyvarjas–Nagyiratos út leírhatatlanul rossz állapota. Azt javasoltam, hogy ez legyen az első megvalósításunk. Utána jött a többi községi út modernizálása, aszfaltozása: Nagyiratos–Kisiratos, Tornya–Kisvarjas, a szentpáli bekötőút, a bélzerindi bekötőút. Abban az időben építettük újra a megye magyar iskoláit. Külön fejezet a sportcsarnokok és tornatermek építése… Szerencse is kellett ezekhez a dolgokhoz. Amellett, hogy jól működött a szervezet, többen a szövetségünkből fontos tisztségekbe kerültek. Nagyon erős megyei struktúránk volt: megyei tanácselnök-helyettes, alprefektus, aradi alpolgármester, községi polgármesterek. Jó személyes kapcsolataink voltak az RMDSZ csúcsvezetésével, s ezen keresztül azokkal az emberekkel, akik országos tisztségekbe kerültek. – A Csiky Gergely Főgimnázium új épülete finanszírozásának megszerzése is személyedhez kapcsolódik? – A Csiky új épülete helyi kérdés volt. Bognár Levente alpolgármesterként „nyomta az ügyet”, Horváth Levente alprefektusként segített. Csapatmunka volt. Én csak prezentáltam a kérdéseket. – Mit tartasz legnagyobb politikai sikerednek? – Két dolgot szeretnék külön kiemelni. Első helyen áll a Szabadság-szobor helyreállítása, második pedig a Csiky, az önálló magyar középiskola létrehozása. Én is szereplője voltam ezeknek a sikertörténeteknek. Lenne egy harmadik is: az, hogy 2007-ben Aradra tudtam hozni az RMDSZ kongresszusát. – Mi köt Aradhoz? – Itt születtem. Apám 11 éves volt, amikor 1919-ben a családja Aradra költözött. Anyám családja tősgyökeres aradi. Az ő nagyapja Augsburgból jött városunkba, míg anyjának a családja aradi szerb határőr-leszármazottak. Egy bajor és egy szerb család keverékéből lett egy tökéletes magyar. Nagyanyám nem is tudott és nem is akart a magyaron kívül más nyelven beszélni. – Egy év folyamán körülbelül mennyit töltesz itthon? – A pihenőszabadsággal együtt több mint 150 napot vagyok távol a fővárostól. Szabadságomat igyekszem nem Aradon tölteni. – Lokálpatrióták az aradiak? – Egy részük. Azok, akik kötődnek a városhoz, főleg a mi generációnk. Ők emlékeznek még az aradi korzóra, a nagy UTA-meccsekre, a Csálai erdőre, meg a Hármas szigetre. Igen, mi lokálpatrióták vagyunk. – Vannak kedves gyerekkori emlékeid az Ilona utcából? – Az Ilona utcát le kellene védenünk márkanévnek. Többen, egykorú fiúk nagyon jó barátok voltunk: Dávidházy Imre, Matúz András, Orosz István, aki már nincs köztünk. Ha összejövünk néha, nagyon jókat tudunk beszélgetni, nosztalgiázni azokról az évekről. Együtt járkáltunk meccsekre, az erdőbe… Én a mai napig ott lakom. *** – Beszélnél röviden tanulmányaidról? – A Süveg téri óvodába írattak. Ott találkoztam későbbi jó barátaimmal. Azután kényszerből átírattak az OCL kereskedelmi vállalat napközijébe. Keserves volt, mert nem volt magyar csoport. A sok román gyerek között találtam ott is egy Ilona utcait, Czirmer Ferit, akivel „alcsoportot” alkotva átvészeltük az iskola előtti időszakot. – Következett az iskola. – Az Ilona utcában hagyomány volt, hogy mindenki a 3-as Számú Líceumba járt. Elsőtől érettségiig ott tanultam. A szülők kiharcolták, hogy az Ilona utca ne a Fürj utcai iskolához tartozzék. – Kedvenc pedagógusaid? – Első két évben Vajda Ilona volt a tanítónőnk. Pályakezdő. Miután felavattuk a visszaállított Szabadság-szobrot, felhívott telefonon Marosvásárhelyről. Utána felkerestem. Szép találkozó volt. Ugyanolyan búgó volt a hangja, mint annak idején. Később, a tanárok közül nem különösképpen kedveltem a reál tantárgyakat tanítókat, annak ellenére, hogy reál szakra jártam. Borzasztó sokat olvastam, és ösztönszerűen a történelem felé vonzódtam. – Gazsi tanította? – Kovách Géza sohasem tanított. Calvasina Károly, „Csoszi bácsi” tanította nekem a történelmet. Nagyon megfogott a stílusa. Másik érdekesség, hogy magyarra Ficzay sem tanított soha. Elkezdtem az ötödiket Sántha Alajossal, folytattam Princz Palival és befejeztem Mózer Istvánnal. Mindhárom elvégezte tisztességesen a munkáját, senki sem reklamált a szülők közül… Bennem maradt egykori diákként nagy keserűen, hogy abban az időben nem volt egyetlen lyukasóránk sem. Később került be a köztudatba ez a fogalom… Azért, ha tanáraimról beszélek, meg kell említenem, hogy később nagyon jó viszonyba kerültem Kovách Gézával, de Vadász Ernő az, aki kiemelkedik közülük, hisz ő volt első osztályfőnököm, ötödik-hatodikban. Megmaradt bennem az a komoly hozzáállása, ahogy a kisebb diákokat is kezelte. Egyébként jó volt az iskolában. Nekem nem volt vele különösebb bajom. Lehet, hogy az iskolának több baja volt velem, mint fordítva. – Következett az egyetem. – Egy sikertelen felvételi után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára, egy évig futballoztam az országos bajnokságban, a Vagongyár ifjúsági csapatában. Nagyon jó évet töltöttem el. Volt munkahelyem; műszaki rajzoló voltam – papíron. S közben tanultam. Végül a 360 jelentkezőből bejutottam a 45 hely egyikére. – Jól érezted magad Kolozsváron? – Élveztem a város hangulatát. Másrészt, nagyon jó közegbe kerültem, és még sikerült elfognom a Bolyai nagy tanári gárdáját. – Például? – Bodor András – ókor, Jakó Zsigmond – középkor, Pataki József, Imreh István… Olyan asszisztenseik voltak, mint Magyari András, aki később prorektor lett. – Mi történt veled az egyetem elvégzése után? – Megtapasztaltam, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretném. Elkezdtem tanítani falun. Szapáryligeten bekerültem egy olyan falusi közösségbe, amely még megőrizte a régi zamatát. Abban a faluban magyarok, svábok és szlovákok laktak, de az utca nyelve a magyar volt. Két kilométernyire volt egy román kolónia; nem zavartuk egymást. Jól működő kollektív gazdasága volt a falunak. A fiatalokkal sportkört szerveztünk, és tornatanár kollégámmal, Varga Andrással megalapítottuk a falu futballcsapatát, beiratkoztunk a bajnokságba, én is velük fociztam, bajnokok lettünk… És ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Tehát jó hozadéka volt ennek az egésznek… Négy év után elkerültem Nagyiratosra, egy egészen más közegbe. De nem volt rossz. Két év után átvettem ott az iskola igazgatását. Iratos mai vezetőgárdája a kezem alól került ki. Papp Attila polgármester mindig elmondja: „Igaz, hogy kaptam néhány pofont, de nem biztos, hogy eleget.” – A falusi epizód 15 éve után kerültél a Csikybe? – A 21-es iskolába és a gáji általánosba jutottam. Amikor újraalakult Mosóczy-telepen a magyar tagozat, felvállaltam ott is a történelem tanítását Komádi Sanyival, aki a földrajzot tanította. Óriási fájdalmamra, miután felfuttattuk, négy év után megszűnt. Akkor elvállaltam nagyon szívesen Ujj Jancsi katedrájának az óráit a Csikyben, ugyanis ő igazgató lett. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) 2017. július 26.Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.) – Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy. – Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról. – Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben. – Ez igaz. – Onnan származik a magyar állampolgárság? – Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni. – Mikor történt ez? – ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt. – Miért jött vissza édesanyád? – Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam” – Tehát itt jártál óvodába, iskolába. – A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt. – Voltak magyar barátaid? – Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze. – Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal? – De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait. – Szerettél iskolába járni? – Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is. – Hol végezted a középiskolát? – A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele… – Kedvenc tanáraid? – Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás” – Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen? – Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel. – Tehát jól teltek az egyetemi évek. – Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt” – Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe? – Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni. – Milyen volt ez az intézet? – Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk. – Hogy érezted magad Bukarestben? – Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték. – Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni? – Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem. – Hol kutathattál? – Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba. – Meddig maradtál Bukarestben? – ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni” – Mikor léptél be a politikába? – Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának. – Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken? – Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”… – És az intézetben? – Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást” – Meddig tartott az aranyélet? – Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak. – Mi volt ennek az oka? – Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt. – Milyen feladatot vállaltál ebben? – Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk. – Milyen következményei voltak a házkutatásnak? – Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra. – Elárulták, mit keresnek a lakásodon? – Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk! – Könnyen lemondtál róluk? – Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27. Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.) „… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe” – És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg? – Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt. – Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után? – Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget. – Meddig maradtál ebben a tisztségben? – Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től. „Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot” – Mit tettél ezután? – Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak. – Mikor kerültél be a román parlamentbe? – 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is. – Hogy reagáltál te erre? – Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben. – Még politizálsz aktívan? – Mai napig követem az eseményeket. – Kiléptél az RMDSZ-ből? – Nem léptem ki. És ki sem rúgtak. – Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez. – Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel. – Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője? – Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez. – Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek? – Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni” – Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit? – A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet. – Tanítottál is Kolozsváron. – Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát. – A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást? – A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki. – Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni. – Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet. – Történészként van-e ars poeticád? – Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni. – Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád? – Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam” – Hogy érzed magad Magyarországon? – Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök. – Mi köt Aradhoz? – A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba? – Vannak kellemes gyermekkori emlékeid? – A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház. – Vannak még barátaid Aradon? – Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom. – Tiszafüreden vannak barátaid? – Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját” – Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? – Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán. – Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed? – Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját. – Milyen terveid vannak? – Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból. – Éspedig? – Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni. – Mondanál-e valamit családodról? – Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam. – Sokat nézed a tévét? – Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ. – Boldog vagy? – Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) 2017. szeptember 19.Várad, mint középkori egyházi központ I.Várad, mint ahogy a helynév (a vár főnév + d kicsinyítő képző) is mutatja, egy, a 11. század második felében már biztosan létező kisméretű földvárból nőtte ki magát önálló településsé. A 14. századi krónikakompozícióból (amelynek egy változata az úgynevezett Képes Krónika), valamint az ebből forrást merítő Thuróczy Krónikából tudjuk, hogy I. László király (1077–1095) „Bihar vármegyében a Sebes-Körös folyó mellett vadászat közben talált egy helyet [Váradot], ahol angyali intelemre elhatározta, hogy monostort épít Szűz Mária tiszteletére.” Az 1374-ben keletkezett váradi káptalan statútumai szerint az egyházat/templomot László a 24 kanonokból álló káptalan részére alapította és később Váradra helyezte át a püspökség székhelyét (1083–1095 között). A püspökség székhelye ugyanis kezdetben nem Váradon, hanem Bihar várában volt, mely a mai megyeszékhelytől 12 kilométerre található. A váradi hagyomány a püspökség és a város alapításának időpontjául az 1092-es évet fogadta el, ehhez (illetve László király 1192-es évi szentté avatásához) igazították 1892-ben a váradi ünnepi rendezvényeket, 1942-ben a Szent László ünnepséget, majd 1992-től kezdődően a Festum Varadinum rendezvénysorozatot. A román történetírás szerint Várad nem megalapítás által jött létre, hanem hosszú fejlődés eredményeképpen. A város első említését csak 1113-ra teszik. Ez a zobori bencés apátság 1113-ban készült oklevélében lelhető fel, ahol az első birtokösszeírás hitelességét bizonyító személyek közt felsorolják Sixtus váradi püspököt (1103–1113), „Sixtus Varadiensis” néven. Ismertek azonban Várad egyéb említései is I. László uralkodásának idejéből, „populum Varadyensem de Byhor” és „locum Varad nominavit” vagy „in suo monasterio Uaradin” formákban. Györffy György és Jakó Zsigmond szerint a káptalan intézménye Váradon hamarabb keletkezett, mint a püspökségé, hiszen később is a város területének 2/3-át a káptalan birtokolta, a püspöknek 1/3-ot juttatva, holott mindenütt ez fordítva volt. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy az alapítás emlékét a váradi káptalan által összeállított statútumok őrizték meg, a kanonokoknak tehát érdekükben állt testületük előjogainak és ősiségének kiemelése. Váradon a 11. század végén először egy preurbánus mag keletkezett, amely majd a 12. század elejétől protovárosnak (a várossá fejlődés útján elindult településnek) tekinthető. Az utóbbi évek kutatásai Nagyvárad fejlődését a nyugati városfejlődési típushoz sorolják. Váradon kimutatható a „topográfia dualizmus” jelensége, azaz egy vár mellett kézműves, kereskedő települések és ehhez kötve piac jött létre. A város a vár (egyben püspöki székhely) mellett alakult ki a Sebes-Körös ágainak két oldalán, ahol több település állt egymás közelében. Ezek valamely templom vagy kolostor köré tömörültek. Várad, mint egyházi (káptalani és püspöki) város jött létre, nem volt soha falu. Már a legrégebbi források is civitasként említik, amely ebben az esetben nem szabad királyi várost (libera regiae civitas), hanem várt, városias települést, püspökvárost jelent. A városmag (vár) és a városrészek egybeolvadása egységes várossá a 13. század végén kezdődött el és a 14. század közepéig tartott (1348-ban már Nagyváradként említik a várost). Ismertek azonban Várad egyéb említései is I. László uralkodásának idejéből, „populum Varadyensem de Byhor” és „locum Varad nominavit” vagy „in suo monasterio Uaradin” formákban. Györffy György és Jakó Zsigmond szerint a káptalan intézménye Váradon hamarabb keletkezett, mint a püspökségé, hiszen később is a város területének 2/3-át a káptalan birtokolta, a püspöknek 1/3-ot juttatva, holott mindenütt ez fordítva volt. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy az alapítás emlékét a váradi káptalan által összeállított statútumok őrizték meg, a kanonokoknak tehát érdekükben állt testületük előjogainak és ősiségének kiemelése. Váradon a 11. század végén először egy preurbánus mag keletkezett, amely majd a 12. század elejétől protovárosnak (a várossá fejlődés útján elindult településnek) tekinthető. Az utóbbi évek kutatásai Nagyvárad fejlődését a nyugati városfejlődési típushoz sorolják. Váradon kimutatható a „topográfia dualizmus” jelensége, azaz egy vár mellett kézműves, kereskedő települések és ehhez kötve piac jött létre. A város a vár (egyben püspöki székhely) mellett alakult ki a Sebes-Körös ágainak két oldalán, ahol több település állt egymás közelében. Ezek valamely templom vagy kolostor köré tömörültek. Várad, mint egyházi (káptalani és püspöki) város jött létre, nem volt soha falu. Már a legrégebbi források is civitasként említik, amely ebben az esetben nem szabad királyi várost (libera regiae civitas), hanem várt, városias települést, püspökvárost jelent. A városmag (vár) és a városrészek egybeolvadása egységes várossá a 13. század végén kezdődött el és a 14. század közepéig tartott (1348-ban már Nagyváradként említik a várost). A váradi káptalan statútumai, középkori oklevelek, valamint az 1552-ből fennmaradt adókönyv alapján rekonstruálni tudjuk Szent László városának részeit. A városrészeket a latinban vicus megnevezéssel jelölték, ám ez időnként utcát is jelenthetett. A Körös bal partján feküdt Várad városa, Velence, Péntekhely, Szombathely, Sziget, Szentlőrinc, Bolognia, Padua, Egerszeg, Új-Bécs, Hídközszőlős, Malomszeg, Zsupos. Várad városa (civitas Varadiensis) alatt a mai vártól nyugatra elterülő részt értették, mely a káptalan tulajdonát képezte. Velence (vicus Venetia) városrész (így hívják a mai napig ezt a városnegyedet) a vártól keletre terült el. Jelentős vámhely volt, itt szedték az Erdélyből érkező áruk után a vámot (a jövedelem 1/3-a a káptalané, 2/3-a a püspökségé). Ezen a helyen 1552-ben a püspök 24, a klarissza nővérek pedig 9 jobbágytelekkel rendelkezett. Péntekhely (Pentekhel vicus), melyet később Hétközhelynek is hívtak (1374), a vártól nyugatra a későbbi Nagypiac (mai December 1.) tér helyén állt a tulajdonképpeni belváros. Neve a péntekenként ott tartott vásárokra utal. Az először 1326-ban említett Szombathely (vicus Zombathely) valószínűleg megegyezett a korábbi Újfaluval (Villa Nova – 1285). Péntekhelytől nyugatra feküdt. Neve arra utal, hogy ott szombaton vásáros napot tartottak. Sziget a vártól délnyugati irányban, a Körös két mellékága közötti területet jelentette. Szentlőrinc (Villa Sancti Laurentii) a vártól délkeletre feküdt, Szent Lőrinc napi (augusztus 10.-i) vásárairól volt híres. A püspök és káptalan közös tulajdona volt, megegyezik a későbbi Vadkerttel (Ortus cervorum). 1552-ben a püspök 40 jobbágytelke gazdagította. Bolognia a vártól délnyugatra feküdt, püspöki tulajdont képezett 1291–1294 között. A Statútumokban Bolonia vicus néven szerepel, Padua (Badua) vicusszal együtt említve. Egyes kutatók Bologniát és Paduát Velencével együtt itáliai betelepülőkre utaló helyneveknek tartják, míg mások úgy vélik, hogy a váradiak egyetemjárásának emlékét őrzik. A Velence helynév a város „nagy” Velencére emlékeztető vízrajzi helyzetére is utalhat. Egerszeg (vicus Egerzegh) Velence városrész egy darabját képezhette. Valószínűleg a középkor végén jöhetett létre Új-Bécs városrész, mely a vár és a Sebes-Körös között feküdt. A szintén a Statútumok által megemlített Malomszeg (Molonzegh) és Zsupos (?) (Supes vicus) helyzete ismeretlen. A középkori oklevelek megőrizték bizonyos utcák neveit is: Új utca (1552-ben a püspök 28 jobbágytelekkel bírt itt), Kakucs utca, Szent Jakab utca, Szent Ferenc utca és Szentlélek utca. A Körös jobb partján állt Olaszi és Szent Péter városrész. Olaszi (vicus Olazy, 1215-ben Villa Latinorum Varadiensium-ként említve) az olasz kifejezésből eredeztethető, alatta az újlatin nyelvet beszélő vallonokat, franciákat értették leginkább. Ezt olyan középkori helynevekből következtethetjük ki, mint Burgundia és Szent Egyed utcák, valamint a Páris patak. Olaszi a váradi püspök birtokát képezte (1552-ben már 74 jobbágyparcellával), a Biharba vezető út mellett, a Körös révjének túlsó partján alakult ki. Váradolaszi egy ma is létező városnegyed. Szentpéter városrész (Sancti Petri contrata) Olaszitól keletre, a Sebes-Körös és a váradi dombok közti területen alakult ki. Első említése 1374-ből származik, a káptalan rendelkezett itt 1552-ben 8 jobbágytelekkel. Ahogy Jakó Zsigmond, és Lakatos Bálint is disszertációjában kiemelte, Várad településrészei közül legalább három: a civitas, valamint Vadkert és Olaszi saját önkormányzattal, bíróval, tanáccsal és pecséttel rendelkezett. Feltételezhető esetleg bizonyos fokú autonómia Velence esetében is, de ezt igazoló oklevél nem maradt fenn. A város közelében más települések alakultak ki, melyek idővel beolvadtak a városba: Biharpüspöki, Szentjános, Őssi, Szőllős. Biharpüspöki 1273-ban a püspök és káptalan közös tulajdonát képezte, Váradtól északnyugatra feküdt. Mint neve is mutatja a püspök nyári székhelye volt, ma már Nagyvárad egy városnegyedét képezi. Szentjános (a mai Biharszentjános falu, Bors község része) Váradtól nyugatra, távolabb volt. Több szerzetesrend központjaként működött a történelem során: 1215 előtt bencések, 1249-től ciszterciek, a 13. század végétől ismét bencések, 1549–1556 között a margitszigeti domonkos apácák. Őssi (a mai Váradőssi városnegyed) Váradtól délnyugatra terült el. 1261-ben posesio Ewsy Ráfáel fia Gábriel és Tamás fia Ráfáel birtokában volt. Szőllős (a mai Váradszőllős) a vártól délre feküdt. 1213-ban első telepeseit királyi szőlők művelésére hozták ide. 1273-ben a püspökség és káptalan közös birtoka volt. 1276-ban IV. (Kun) László király a területet a váradi főpásztornak adta. A 14. századtól Szőllőst Kusztosfalvaként ismerték, mivel az őrkanonok (custos) tulajdonát képezte. Bélfenyéri Tamás / erdelyikronika.net 2017. november 11.Középkori régészet ErdélybenBeszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész. – Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit? – Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő. Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt). – Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren? – Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni. Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja. A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
